Játsszunk el a gondolattal, hogy 10 évet visszautazhatunk a múltunkba. Ha ez megvan, idézzük fel, hogy milyen ruhákat hordtunk, milyen volt a hajunk és milyen zenéket hallgattunk akkoriban. A tökéletes sokkhatás érdekében akkor egy régi fotót is előkaphatunk. De menjünk tovább a kísérletben és gondoljunk bele, kikkel töltöttük a legtöbb időt, melyek voltak a legdominánsabb személyiségvonásaink vagy éppen milyen értékek szerint éltük az életünket? Hoztunk esetleg olyan döntést, amit mostanra megbántunk?
Legtöbben egészen pontosan vissza tudunk emlékezni múltbéli alteregónkra és hasonló megállapításokra jutunk a változás mértékét illetően. Többségünk máshogy hordja a haját, más stílusú ruhákat hord és nem biztos az sem, hogy elmennénk ugyanannak a bandának a koncertjére, akinek a zenéjére anno az első sorban tomboltunk. Valószínűleg korábbi barátaink közül sokakkal lazult a kapcsolatunk, bizonyos értékeknek nagyobb jelentőséget tulajdonítunk és személyiségvonásaink közül némelyik erőteljesebbé vált. És nézzünk szembe a tényekkel: minden bizonnyal hoztunk már olyan döntéseket, amiket később megbántunk.
Lényeg a lényeg: láthatóan tudatában vagyunk a múltban megtörtént változásoknak. De mégis folytassuk tovább a gondolatsort és próbáljuk elképzelni, hogy 10 év múlva milyenek leszünk! Legtöbben úgy gondoljuk, hogy bizonyára lesznek változások az életünkben, de ezek mégsem lesznek már olyan nagy jelentőségűek. Múltbéli tapasztalataink ellenére is nehezünkre esik elképzelni, hogy talán a legjobb barátom már nem lesz a legjobb barátom vagy éppen azt, hogy a jelenleg annyira nyitott és közvetlen önmagam zárkózottabb és kevésbé társasági valakivé váljon.
Dan Gilbert professzor kutatásai rámutatnak, hogy a jelenben következetesen túlbecsüljük értékeink, személyiségvonásaink és személyes preferenciáink állandóságát. A múltunkban lezajló változásokat többé-kevésbé pontosan idézzük fel, de a jövőre vonatkoztatva újra és újra csalunk: bizakodóbbak vagyunk jelenkori döntéseink és személyiségünk örökérvényűségét illetően. Tény, hogy az életpálya során az idő múlásával a személyiség változásának a mértéke csökken. Csakhogy a kutatások alapján a 18 évesek olyannyira alacsony mértékű változást jeleznek előre az elkövetkező 10 év potenciális fordulatait latolgatva, amekkora a valóságban csupán 50 éves korukban áll majd be, amikor már valóban kisebb mértékű a személyiség formálódása.
Vajon miért vagyunk hajlamosak alábecsülni az idő múlásának jelentőségét? Dan Gilbert elmélete szerint azt az illúziót dédelgetjük magunkban, hogy személyes történetünk a jelenben már a végpontjához ért, és éppen most váltunk azzá az emberré, aki mindig is leszünk életünk hátralévő részében. A professzor magyarázata szerint ez az önámítás az úgynevezett „end of history illusion”. Ezzel az illúzióval biztonságot teremtünk önmagunk számára, hiszen személyiségünk, környezetünk és értékeink állandóságának feltételezése kiszámíthatóvá teszi döntéseinket és jövőnket. Ráadásul könnyebb emlékezni arra, hogy kik voltunk, mint elképzelni azt, hogy kik lehetünk. Nehéz elgondolni azt is, mi minden történhet még. Ez azonban nem az esemény bekövetkezésének a valószínűtlenségére, hanem – Gilbertet idézve – a képzelőerőnk hiányára utal.
Az idő tehát átalakítja preferenciáinkat, formálja értékeinket és módosítja személyiségünket is. Gilbert szerint folyamatosan alakulunk, befejezetlenek vagyunk, de hibásan azt feltételezzük, hogy a jelenben lezárult formálódásunk időszaka. Váltani, változni tehát sosem késő – már persze ha mi is azt akarjuk.
